Higgy a csodában! - A Magyar Válogatott a mennybe megy...
Este 0:13 perc, nyugati.
Libabőr. Libabőrös vagyok az EB kezdete óta. Ha bekapcsolom a tévét és meglátom valamelyik meccsét a válogatottnak, vagy ha elkapom az éjjel-nappali közértben a rádióban felcsendülő híreket a meccseinkről. Libabőrös vagyok most már az utcán sétálva is. Ezt érte el ez a lesajnált, sokszor (néha joggal) bántott válogatott. Több mint 15 éve nézek futballt. Kezdve a magyar sokadosztálytól, a legmagasabb szintig. Én statisztika, és történelem őrültként csodálva néztem a korabeli felvételeket Puskásról, Albertről, hallgattam a történeteket a világfutballban betöltött helyünkről, és összeszorult szívvel gondoltam bele, hogy talán fiatalkoromban, mit fiatalkoromban, talán soha nem láthatom futball világbajnokságon, vagy Európa bajnokságon a Magyar válogatottat.
Sok mérkőzéssel, néhány könnygázgránáttal és rendőri közbelépéssel a hátam mögött, a mostani szituáció szavakkal leírhatatlan. Állok egyedül az utcán este 0:13 perckor, nézem ahogy a szurkolók megfáradtan, de teli torokból kiabálják a rigmusokat.
A futball, és úgy általánosságban a sport, kohéziós erejű dolgok egy népnél, vagy egy közösségben. A mi kis országunk mindig is híres volt a páratlan olimpiai szerepléséről, eredményeiről. A mai napig a fülemben hallom és párásodni kezd a tekintetem, ahogy Hajdu B. István mondja a 2004-es Athéni vizilabda döntő megnyerése után:
- Sosem hittem volna hogy 13 fürdőgatyás férfitól még elérzékenyülök.
De a mi futballtörténelmünkkel, az elmúlt megközelítőleg 30-40 év konkrétan a szörnyű kategóriába esik. Részsikerek voltak, de olyanok, amik megmozgatnak egy egész országot? Na olyan nem. Mostanáig.
Magyar fiatalként beleszületünk a pesszimista, olykor életutáló életmódba. Mindenben és mindenkiben a rosszat keressük, és különben is, "rohadjonmegaszomszédteheneis". Az országunk állapotai sem feltétlenül engedik meg azt a hurrá hangulatot, hogy egy mai fiatal derűsen lássa a világot és a jövőt. Folytonos a széthúzás az országban, megközelítőleg semmi nem úgy működik ahogy kellene.
És mégis, itt állok a nyugati pályaudvarnál, várva a vélhetően soha meg nem érkező combinot és azt látom, ahogy emberek ölelgetik egymást, énekelnek, párthovatartozástól, vallástól, bőrszíntől függetlenül. Színtiszta, hamisítatlan, vegytiszta öröm.
A laikus - Jin_Ke
Tényleg soha nem voltam egy igazi focidrukker, nem forrt bennem a nemzeti tudat, sőt a politikát is mélyen, szívből gyűlölöm. Szétvet az ideg, ha meghallom, hogy újabb stadion épül és a magyar fociról is megvolt a véleményem, amit sokszor hangoztattam is. Tipikusan az az átlagember vagyok, aki ugyan imádja rúgni a bőrt a grundon, megnézi a nagyobb döntőket és a fontosabb meccseket a tévében, de nem sorolja fejből a kereteket, nem tudja dátumra és centre pontosan az átigazolásokat. Bár eltöltöttem két, szinte értékelhetetlen évet a BLSZ2-ben, de meccsekre sosem jártam, mert egyrészt nem vagyok egy rajongó típus, másrészt nehezen fogadom be a focidrukker mentalitást. Mindezek ellenére az EB selejtezők óta én is megremegek a meccseken, bízom a csapatban, vágyom a győzelemre. Én, aki nyakrándulásig bólogatott Szalai Ádám emlékezetes nyilatkozatára, most azt látom, hogy egy alázatos, felkészült és összeszedett csapat küzd értünk az Európa-bajnokságon. És a csapaton most nem csak azt a 11 játékost értem, akik a pályán vannak, hanem Bernd Storckot, az egész szakmai stábot, és az összes magyar szurkolót is. Megdöbbentő és megható látni, hogy nem csak egy válogatott csapat kovácsolódott össze, hanem egy egész Nemzet is. Akárhová nézek, mindenhol magyar szurkolókat látok, akik bíznak, biztatnak, örülnek, ünnepelnek. Még azok is, akik eddig megfásulva és fáradt szemmel legyintettek csak, ha szóba került a Magyar Válogatott. Ezek az emberek most kifestett arccal és mackónadrágban, ujjongva járják az utcákat. Nem vagyok egy érzelmes típus, de a tegnapi, portugálok elleni meccsen kicsit megkönnyeztem. Vállalom. Bárki előtt. Egy olyan magyar csapat küzdött tegnap, akik minden dicséretet és tiszteletet megérdemelnek. Hányszor szidtuk őket, hányszor köpködtünk rájuk...És ők is érezték, hogy a magyar futball halott. Jól fizetett zombikként szenvedtek hosszú évekig. Nagyon ritkán mintha még pislákolt volna valami fény, de ők is elhitték és ők is tudták, hogy a lejtő legalján kapaszkodnak. Na, ennél a csapatnál most nem pislákol a fény, hanem egy szikra olyat robbant, hogy még az országhatárokat is szétkapta. Ezek a játékosok most szimbiózisban élnek azokkal a magyar szurkolókkal, akiktől rengeteg támadást kaptak és akiknek rengeteg fájdalmat okoztak az elmúlt évek teljesítményeivel. Tisztelettel viselkednek egymással, biztatják és húzzák egymást, olyan eredményeket elérve, amelyekről korábban nem is álmodhattunk. Itthon pedig embertömegek vonulnak az utcákra, hogy támogassák és ünnepeljék a srácokat, akik szívüket és lelküket teszik a pályára, hogy helyet szerezzenek nekünk a világranglistán. Sosem gondoltam volna, hogy itthon tízezrek vonulnak majd úgy az utcán, hogy figyelnek egymásra és a környezetükre, és egy emberként szurkolnak. És talán ez nagyobb eredmény a válogatottól, mint az összes gól, amit eddig elértek az Eb-n. És ugyan beszélhetnénk vandálkodásról és huliganizmusról (mert persze saját erőből támogatott egyéni hülyék mindig is lesznek), de azt hiszem, ha a rendőrök tartanak bakot a combino tetejéről lemászó drukkereknek és a motoros kollégáik vigyorogva nézik a szurkolókat amikor poénból felszállnak a rendőrmotorra, akkor egy kicsit mi is maradjunk csöndben és fogadjuk el, hogy 44 évente belefér.
És ahogy egy szurkoló üvöltötte a Puskás Ferenc Stadionnál:
- Öcsi bácsi megcsináltuk!!! Nem k**tuk el!!!
Fotó: Jánosa Bence
Tekerjük vissza az időt egy kicsit 2014 szeptemberéig. Pintér Attila ki, Dárdai, majd Storck be. A közhelyraktárból előemelve egy mondatot: Dárdai, majd Storck szemléletváltást hozott a csapat életébe. Nem lettek jobb, vagy rosszabb játékosok, pusztán nem tele gatyával mentek ki a pályára egy mérkőzésen, hanem úgy, mint akik tényleg elhiszik, ott a helyük a válogatottban. Dárdai berlini kinevezése után Storck lett a szövetségi kapitány, aki ugyancsak nem hozott újat, - ennyi idő alatt nem is lehet - pusztán más szemszögből próbálta a dolgokat kezelni. A selejtező csoportunkból egyenes ágon nem jutottunk ki, kikaptunk még attól a görög válogatottól is 4:3-ra, akik addig egy gólt lőttek hat meccsen...
Sebaj, jöhetett a pótselejtező, ahol talán még a szurkolók meglepetésére is, kint megvertük a norvég válogatottat az azon a meccsen debütáló, - miatta kapott hideget meleget szegény Storck - Kleinheisler László góljával. Csúszva, mászva, de megvolt a visszavágós rendszerű mérkőzéseknél annyira kritikus pont, az idegenben lőtt gól, valamint a fontos győzelem is az itthoni visszavágó előtt. Itthon mindenki arra számított hogy most aztán 90 perc izgulás és aggódás következik. Aztán jött a több szövetségi kapitánynál is "használatban lévő", bár nem túl hatékony Priskin Tamás, aki akkora gólt ragasztott a 13. percben, hogy mindenki, legyen az norvég, vagy magyar, csak bámult ki a fejéből, mert nem értette, hogy ez most mi. 2:0 ide...
A végeredmény összesítésben 3:1 lett, és 44 év után indulhattunk az Európa Bajnokságon...A játékosok önfeledten, több évnyi sikertelenséget kiengedve a "pincéből", a szurkolókkal együtt ünnepeltek a lefújás után.
Storck - mélyen tisztelt magyar edzőtársadalom: 2:0
2016. Június 4. Németország-Magyarország felkészülési mérkőzés. Az első percekben már majdnem gólt kapott a válogatott, végül 2:0-ra a nem túl sokat beleadó németek nyertek. Na, hát csak a regnáló világbajnokról van szó. De néhány károgó már akadt, aki előre sírt, hogy az EB-n ez csak rosszabb lesz.
2016. Június 14. Ausztria-Magyarország, EB csoportmérkőzés. Az ország futballszerető fele a televízió előtt, reménykedve a válogatott tisztes helytállásában. Első percek, kapufát rúgnak az osztrákok...Még én is egy "ohbazdmeg" felkiáltással konstatáltam, hogy ez így nagyon nem lesz jó...Kicsit lagymatag első félidő után, a 63. percben jött Kleinheisler, és Szalai. Az a Szalai, akit éveken át túlságosan statikus, lassú, körülményes támadónak tartottam, sokszor bíráltam teljesítménye miatt. Ádám, ha valamiért eljutna ez hozzád:
Sajnálom! Mikor berúgtad azt a gólt, benzint adtál a robbanómotornak a góloddal. Begyötörted a labdát, és futottál felszabadultan a szurkolókhoz. Azokhoz, akik nem egy alkalommal bántottak. Budapesten egyszerre harsant fel az "Ott van baszdmeg" felkiáltás. Kikerekedett szemmel néztük, hogy hú, most akkor ebből mi lesz...Erre nem voltunk felkészülve...Szerintem Clément Turpin játékvezetőnek a fél országot odaajándékoztuk volna ha ott, a 63. percben lefújja a találkozót. Három perccel később az osztrákok emberhátrányba kerültek. Majd jött Stieber, és átemelte egy kontra akció után a labdát a sógorék kapusa felett...2:0 ide...Győztünk. Hmm, na most mi van? Nem vagyunk hozzászokva sem ahhoz, hogy világeseményen képviselteti magát a válogatott, sem ahhoz, hogy a selejtezőcsoportját veretlenül megnyerő osztrák válogatott ellen nyerünk, kettővel...
Karneváli hangulat uralkodik el a meccs után Budapesten, az utcán hömpölyögnek az emberek, RIA RIA HUNGÁRIA felkiáltásokkal, összekarolva, a körúton megállított combino tetején táncolva...
2016. Június 18. Izland-Magyarország, Az EB csoportunkat a portugálok és az izlandiak előtt vezetjük. Egy győzelemmel, de akár csak egy ponttal is legjobb csoport harmadikként továbbjuthatunk a nyolcaddöntőbe. Budapesten aki él és mozog kint van a most már két méterenként termő kivetítők előtt, vagy a lakása csendjében figyeli a televíziót. Kiegyenlített meccs a 39. percig, amikor Király Gábor, a mindenkori EB történelem újdonsült korrekordere kicsit félszegen kifut a kapujából, kiejti a labdát, a tisztázni igyekvő védőnk pedig szabál...szabály..ezt még most is nehéz beismerni, szabálytalankodik az egyik izlandi ellen. A Pierluigi Collina hasonmás verseny második helyezettje, Szergej Karaszjov a büntetőpontra mutat...
Sigurðsson áll a labda mögé, 1:0 Izlandnak...abüdöspi...A második félidőben a Barcelonát megszégyenítő labdabirtoklási fölénnyel nyomulunk, itt-ott kisebb nagyobb lehetőségek, de csak nem akar jönni az a rühes gól...Ennyi lenne az eufória, az álom? Az nem lehet...88. perc, a jobbszélen kis passzolgatás, majd egy passz középre, ahol a Szekszárdi terminátor, Böde Dániel érkezik, de a munkáját helyette elvégzi Sævarsson (szeretünk Birkir) és egyenlít nekünk. 1:1. Némi idegeskedés után az orosz bíró lefújja a meccset. 1:1. Az esti portugál döntetlennek hála, 4 ponttal a csoport élén, két kör után. Az utcán ismét eluralkodik a karneváli hangulat, minden fontos csomóponton embertömegek Budapesten és vidéki városokban egyaránt. EMBEREK, lehet hogy továbbjutottunk.
2016. Június 22. Legjobb csoport harmadikként már továbbjutottunk hála a fritzeknek. Itthon "menj ma mackóban melózni mozgalom" van, százak mennek Király Gábor után szabadon szürke melegítőben dolgozni, érettségizni, esküvőt celebrálni anyakönyvvezetőként. Az ország megőrült! Egy-két elvetemült embertől eltekintve, az is majd megőrül a válogatottért aki azelőtt lest maximum a Fishing & Hunting-on látott korábban. Az ország egy emberként őrült meg, és várta a Portugálok elleni utolsó csoportmeccset. Belegondolt valaki abba, hogy lesajnált, kiröhögött pótselejtezőt játszó csapatként egy körrel a vége előtt továbbjutottunk, és Portugáliának, Cristiano Ronaldostul kell minket megverni, de legalább döntetlent játszani, hogy továbbjussanak? Nem hiszem. A mérkőzésről írni kár, ezt látni kell. Az EB legélvezetesebb mérkőzését játsszuk, 3:3-as döntetlent érünk el Portugália ellen, háromszor vezetve a mérkőzésen, majdnem kiejtve azt a csapatot, ahol a mágikus 7-es számú Ronaldo egyedül többet ér a játékospiacon, mint a mi csapatunk, a kispadon ülőkkel együtt. Azon túl, hogy a nemzetközi sajtó imádja a 40-es mackónacis kapusunkat, "Erről szól a futball" című cikkek jelennek meg a csodatételünk után. Igen, ez az! Mert ha most Budapesten kézrátétellel egy szakállas faszi pongyolában gyógyítani kezdene, az is kisebb csodának számítana...
Uraim, hölgyeim, A NYOLCADDÖNTŐBEN VAGYUNK, és várjuk vasárnap a Belgákat. Az EB előtt abban reménykedtem, hogy egy-két gólos vereségekkel, és vért izzadva, a lelküket kitéve a pályára, ismét büszkévé tesznek 15 millió embert. Tévedtem, és kishitű voltam. Ne haragudjatok srácok! Puskás Öcsi, Fülöp Marci, és még sokan mások, akik már nem lehetnek velünk, büszkék lennének a válogatottra, és elismerően csettintenének a teljesítményetek láttán.
Mire ezeket a sorokat megírtam, kezd nyugovóra térni a város. Fel-fel csendül még a "Magyaroooország Magyarooooország" rigmus a távolban. Az emberek vonulnak hazafelé. Jobb híján gyalog, mivel a combino is alszik már. Kimerítő nap volt ez mindenkinek. Örülni önfeledten, és élvezni azt, hogy egy ország elfelejtve minden gondot, összekapaszkodva nevet és sír, olykor egyszerre, semmihez sem fogható érzés. Bármi történik, ezt már senki nem veheti el sem a válogatottól, sem tőlünk, mezei szurkolóktól. Emberek, lehet hinni a csodákban!
Álljon itt a teljes keret, és szakmai stáb. Tudjuk kire vagyunk büszkék.:
Király Gábor
Dibusz Dénes
Gulácsi Péter
Bese Barnabás
Fiola Attila
Guzmics Richárd
Juhász Roland
Kádár Tamás
Korhut Mihály
Lang Ádám
Elek Ákos
Gera Zoltán
Kleinheisler László
Lovrencsics Gergő
Nagy Ádám
Pintér Ádám
Stieber Zoltán
Böde Dániel
Dzsudzsák Balázs
Németh Krisztián
Nikolics Nemanja
Priskin Tamás
Szalai Ádám
Andreas Möller
Szélesi Zoltán
Bernd Storck
12. játékos
Figyelem! Ezen poszt alatt nem vagyunk hajlandóak antiszemitizmusról és politikai hovatartozásról vitát nyitni. Akiknek az Európa Bajnokságon nyújtott szereplésünkről is csak ez jut eszébe, főleg akkor, amikor egy olyan ország lélegzik és mozdul együtt, ahol máskor szinte bármiért még egymás anyját is, azok komolyabb problémákkal küzdenek, mint amin mi segíteni tudnánk, vagy amiről beszélgetni szeretnénk. Éppen ezért az ilyen jellegű kommenteket válogatás nélkül törülni fogjuk.
