Reggel annyira gyorsan pattant ki a szemem, hogy szinte még láttam magam aludni. Alapvetően sem vagyok túl jó alvó, de koplalva még nehezebb jóízűen durmolni. Normális esetben, a nászút első reggelén a férfi teljesíti házastársi kötelességét, de mivel az éhség és Vader nagy úr, ezért drága feleségemmel egymásra pillantva, kimondatlanul is arra a megegyezésre jutottunk, hogy inkább a lehető legrövidebb idő alatt jussunk reggelihez. Micsoda összhang van közöttünk! Állítólag ez a hosszú házasság titka. Na, meg az emlékezetes nászút.

Miközben a buszra vártunk - aminek a számát akkor sem mondom ki többet, ha életem végéig csak Fásy Zsülikét hallgathatok - bőven volt időnk áttanulmányozni a Google Maps-et. Óriási megkönnyebbüléssel fogadtuk, hogy szinte minden, amit szeretnénk megnézni gyakorlatilag egy-két kilométerre van egymástól, tehát nem kell tömeg közlekednünk. Az első jó hír aznap. Alig fél óra várakozás után megérkezett a rohadék. Felszálltunk, hogy célba vegyük a belvárost, de az ember éhesen gyakran cselekszik meggondolatlanul. Három megálló után megláttunk az út mellett egy baromi hangulatos kávézót, ahol boldog emberek fogyasztották a finom péksüteményeket a reggeli napsütésben. Utólag már nem tudom eldönteni, hogy valóban ennyire giccses pillanat volt-e, de hogy akkor könnyek szöktek a szemembe, az egészen biztos. Ember olyan gyorsan  nem nyúlt még leszállásjelzőhöz, mint mi ketten. A busz megállt, mi pedig leszálltunk. Arról a buszról, amire fél óránál még sosem kellett kevesebbet várni. Egy reggeliért, amit egyébként legrosszabb esetben is fél óra múlva pótolhattunk volna valahol. Nem baj, ilyenek vagyunk, így élünk, így "gondolkodunk". Szerencsére a reggeli isteni volt, a kiszolgálás példaértékű, a kávé pedig felpörgetett és tele hassal azért csak stresszmentesebben telik az a negyven perc, mire megérkezik a következő busz. 

Mindenképpen szerettük volna a megnézni a Trevi-kutat, a Panteont, a Piazza Veneziát és még egyszer rendesen körbejárni a Colosseumot, illetve a történelmi városnegyed kis utcáit. Egy ismerősünk pedig küldött három éttermet, amit szerinte mindenképpen ki kell próbálnunk, ha finomat akarunk enni Rómában. Ez azt jelentette, hogy pontosan tudtuk, hol fogunk ebédelni.  Szavakba sem tudom önteni, hogy egy ilyen információ birtoklása milyen önbizalmat biztosított a nap hátralévő részére. Magabiztosan és határozottan vettük nyakunkba a várost, hogy felfedezzük Róma szépségét. Az előző posztban többen is azt a következtetést vonták le, hogy szerintem Róma csúnya, szar és túlértékelt. Pedig én ilyet sosem mondtam, csak azt, hogy elbalfaszkodtam a saját nászutamat, amit történetesen pont Rómába "szerveztem". Rómának igenis vannak gyönyörű részei. Az ismert látványosságokon kívül is rengeteg olyan építészeti megoldással lehet találkozni, amik valóban lenyűgözik az embert. Sok olyan kis utcát bejártunk, amik hosszú órákra feledtették velünk az előző nap nehézségeit. Körülbelül négy öt óra séta alatt bejártuk szinte az összes helyet amit szerettünk volna. Utólag visszagondolva, mondjuk nem lett volna baj, ha nem össze-vissza rohangálunk közöttük, hanem előre kitaláljuk, hogy melyik után melyik következzen, de hát sétálni szeretünk, időnk meg ugye, mint a tenger. 

Említettem, hogy írok majd pár szóban a bevándorlókról. A nevezetességek és a buszmegállók környékén elképesztően sokan vannak és mindegyik árul valamit. Az afrikaiak általában valamilyen egzotikusnak tűnő, de értelmetlen ékszert, vagy díszt. A kedvencem kétség kívül a béka kuruttyulást utánzó fa bizbasz, ami tipikusan az a szuvenír, amit a második használat után visítva vágsz hozzá a legközelebbi haverhoz a szülinapján, azzal a felkiáltással, hogy "ezt külön neked hoztam olaszból". Az indiaiak és a közel-keleti bevándorlók viszont teljesen más tészta. Az elején rohadtul idegesítettek, mert mindig a hazai metró aluljárók illatszer kereskedői jutottak róluk eszembe. Aztán rájöttem, hogy ők értünk vannak, szegény felkészületlen turistákért. Ha azt látják, hogy a vállad kiszakad szelfizés közben, akkor szelfibotot ajánlanak. Ha hunyorogsz a verőfényes napsütésben, akkor máris vehetsz egy eurós napszemüveget. Ha lihegsz a hőségtől akkor jéghideg ásványvíz a portéka. (Arra mondjuk nem jöttem rá, hogy a francba tartják jéghidegen a vizet harminc fokban.) De kétség kívül a akkor dobtam le igazán az ékszíjat, amikor az első esőfelhő megjelenése után, az öt perccel korábban még napszemüveget és vizet áruló ürge már nyomta a kezembe az esernyőt. Valamit értenek ezek a kereskedelemhez. Mondjuk vizet venni szinte teljesen felesleges, ugyanis egy ásványvizes üveggel végig lehet tolni az egész napot, mert szinte minden második sarkon van kút, ahol újra lehet tölteni. Mi pedig töltöttük is rendesen, ugyanis ebédre már túl voltunk jó pár kilométer erőltetett meneten. Apropó, ebéd. A három ajánlott étterem közül egyet ki is próbáltunk és végre megtörtént, amire annyira vágytunk. Rendes, tálalt, meleg és finom ételt ettünk! Kis öröm is öröm.

Frissen, megtankolva indultunk tovább. A Trevi-kúton, a Panteonon és a Piazza Navonán már ebéd előtt túl voltunk. Jó turista módjára próbáltunk mindenhol fotózni, videózni, amit csak lehetett. A Trevi-kútnál ez körülbelül pont annyira könnyű feladat, mint szobatisztaságra tanítani egy tehenet. Csak tizedmásodperceid vannak, ha olyan képet akarsz, amin nincs rajtatok kívül más. Ha elbambulsz, akkor vesztettél. Mivel mi polaroidot is vittünk, ezért az ilyen fotózások során az egekbe szökött az adrenalin szintünk. Csak egyszer hibázhatsz. Volt egy aranyos angliai pár, akik mikor észrevették, hogy lehet, hogy belesétáltak egy képbe, mi pedig leizzadva néztük a flegmán és lassan előbújó képet a gépből, szinte sírva könyörögtek, hogy ne haragudjunk. Nagy volt ám a közös örömködés, amikor kiderült, hogy nem kaptuk őket lencsevégre. Szóval, ebéd után vagyunk, egy hideg Bira Moretti a kezemben, bárgyú mosoly az arcomon és irány ismét a Colosseum és a Piazza Venezia. Menet közben egy reprezentatív felmérés következtében nagyon fontos következtetésre jutottunk. A sirályok köcsögök. De tényleg. Három ázsiai leányzó sétált boldogan a téren és láthatólag élvezettel fogyasztották a korábban vásárolt pizzájukat. Pont két falat között, egy fél airbus méretű sirály a fejünk mögül olyan bukórepülésben érkezett meg a három csaj közé, hogy csont nélkül továbbment volna egy Top Gun castingon. Természetesen a pizza volt a célpont. Szerencsétlen lányok úgy megijedtek, csoda, hogy nem kellett mentőt hívni hozzájuk. A rohadt sirály pedig teátrálisan és megalázóan fogyasztotta el a pizzát a tér közepén, fél szemmel megvetően nézve az áldozataira. 

A vérfagyasztó sirálytámadás és a Piazza Venezia után hirtelen ötletünk támadt. A metrón láttunk egy olyan megállót, hogy Circus Maximus. Nosza rajta, azt ki ne hagyjuk. Mennyire durva lesz kiállni a régi aréna közepére és beszívni a levegőt, érezni az atléták izzadtságszagát, a lovaskocsik által felvert por ízét a szánkban, hallani a közönség morajlását. Negyed óra séta az egész. Ha felkészületlenül vágsz neki egy ilyen várostúrának, akkor meg van az esélye, hogy lyukra futsz. Mi sokadjára is kihasználtuk ezt az esélyt. Megérkeztünk oda, ahova sejtettük, hogy meg szeretnénk érkezni. Néztünk is körbe, hogy hol lehetnek a nagy aréna romjai, ahol az ókori sportolók sokszor vérüket adták a győzelemért. A térkép szerint ott voltunk, de mégsem láttunk semmit, csak egy rohadt nagy és elhanyagolt rétet, tele szeméttel. Közben ismét megdicsértem magam, hogy egy teljesen primitív vászoncipőben jöttem, mert közel tizenöt km séta után vízhólyagos lett a talpam. Gondoltam öt percre leülök, és amíg pár korty víz kíséretében szolidan megünneplem ezt a remek teljesítményt, rákeresek a google képkeresőben a Circus Maximusra, hogy legyen valami kiindulási alapom. Nézek a telefonra. Nézek az asszonyra. Nézek az előttünk fekvő rohadt nagy zöld terepre, ami tele van szeméttel. Bazdmeg. Circux Maximus pipa, mehetünk tovább...

Késő délutánra már mindent láttunk amit szerettünk volna, sőt még azt is amit nem. Tápanyagra, üzemanyagra van szükség. Két lehetőségen gondolkodtunk. Visszamegyünk a három, vagyis most már csak kettő étterem valamelyikébe, vagy bemegyünk egy boltba, bevásárolunk estére és pótoljuk az első éjszaka terveit. Gyors pénzszámolás után kiderült, hogy valahogy a nap folyamán megcsappant a tartalék. Egy kiadós és finom éttermi vacsorára nincs készpénzes keret. Büszkén toltam ki a mellem az asszony előtt, mert nálam volt a bankkártyám. 

- Gyere, keresünk egy automatát, aztán olyan vacsira hívlak meg, hogy még a füled is ketté áll!

Öt perc keresgélés után két automatát is találtunk. Kártya bedug, pin kód beüt, összeg megad. Várom a megszokott berregő hangot, ami fizetés napokon orgazmus közeli állapotokat okoz. A képernyőn megjelenő hibaüzenet egy medve erejével vág mellbe. A kártya érvénytelen. Ó, hogy kapnál zárlatot! Gyors vágta a másik ATM-hez, ahol ugyanaz a hibaüzenet fogad. A büszke és feszes testtartásom pillanatok alatt egy kérdőjelhez kezdett hasonlítani. Jól van, semmi gond nincsen, ne filléreskedjünk már egy étteremben, menjünk és vásároljunk be, aztán a szálláson lesz majd terülj-terülj asztalkám. Az egész terv megvalósítására maximum fél órát szántunk. Egy ekkora városban úgyis öt percen belül találunk egy normális sarki boltot, ahol tudunk venni kenyeret, bort, felvágottat, némi zöldséget, meg egy kis nasit. Tizenöt perc keresgélés után kezdtem furcsán nézni. Fél óra után elkezdtem aggódni. Közel egy óra séta után kezdtem rohadt mód ideges lenni. Hát de olyan a világon nincs, hogy Róma kellős közepén nem találunk egy normális boltot. Cipőboltot, játékboltot, szexshopot, zoknikölcsönzőt, meg a tököm tudja milyen baromságokkal tömött kirakatot azt minden sarkon találtunk, de ezen kívül csak olyan kisboltokat, ahol chipset, meg alkoholt lehetett kapni. Az éhségtől ismét kifogásolható gondolatmenetet kezdtünk követni. Hívjuk segítségül a helyi erőket. Három gyalogost támadtunk le fáradt és könyörgő tekintettel, és mind a háromszor egy ugyanilyen kisbolthoz irányítottak, természetesen három különböző helyre, egymástól nem kevés távolságra. A harmadiknál azt hiszem lábon kihordtam egy agyvérzést. Még az értelem valami csekély szikrája meggyulladt a fejemben, mert ismét eszembe jutott, hogy az internet és a Google Maps még mindig rendelkezésünkre áll. Majdnem görcsöt kaptam, olyan gyorsan nyúltam a telefonomért. Rohamtempóban próbáltam mindenféle módon és nyelven beütni, hogy "mostazonnalmutassegyközeliboltotbazdmeg". Pár perc töketlenkedés után a Supermercato kifejezés nyert. Jó hír, 20 perc sétára van a legközelebbi. Rossz hír, 5 %-on van a telefon akkumulátora. Éhesen, idegesen és rettegve a bolt bezárásától, este 19:00 órakor gondolkodás nélkül megindultunk a térkép által mutatott útvonalon. Igen, ha kevésbé vagyunk fáradtak és idegesek, akkor megpróbálhattuk volna különböző helyekről beszerezni a vacsorához valót, de hát ugye ez az út nem az egyszerű megoldásokról szól. Az maradjon a tipikus nászutasoknak. Mi küzdünk, basszameg! 

Leszegett fejjel, bicegve, de azért határozottan kezdtük követni az útvonalat. A szemem hol a távolban lévő épületeket pásztázta, hol a képernyőn kirajzolt útvonalat, hol pedig összeszorult torokkal az akkumulátor hátralévő idejét jelző csíkot. Az sem lett volna baj, ha arra is figyelünk, hogy körülöttünk mi történik. Egy sarkon befordulva támadt ránk a felismerés. Pont azokban az utcákban vagyunk, amikről még előző nap megbeszéltük, hogy tuti nem jövünk ide. Közelről sem volt bizalomgerjesztőbb a helyzet, mint tegnap a busz ablakából. Köztudott, hogy éhes magyar nem ismer félelmet és egyébként is, a térkép szerint már csak 6 perc séta és ott vagyunk. Kerülni nincs idő, a bolt bezárhat. Úgy osztottam ki a parancsot újdonsült feleségemnek, mint egy félelmet nem ismerő tengerészgyalogos.

- Bármi történik, csak nézz ki egy pontot és tartsd az irányt! Ne állj meg senkinek és semminek! Ha egy pillanatig nem figyelsz, menet közben adják el mindkét vesédet! Ha én elesem, akkor se állj meg, ha halálhörgést hallasz! Csak a bagett és a sonka lebegjen a szemed előtt. Ez a küldetésed, ez az életed! HUÁÁ!

Lehet, hogy csak mi reagáltuk kicsit túl a helyzetet, lehet, hogy olyan tűz izzott a szemünkben, hogy senki nem mert még csak a közelünkbe sem jönni, de minden probléma nélkül értük el a bolt bejáratát, ahol majdnem örömkönnyekbe fulladva borultam térdre, a "NYITVA" tábla előtt. A sáskajárás lószar ahhoz képest, mint ahogy átvonultunk a bolton. A pénztárnál még egyszer megpróbáltam a kártyás fizetést, hátha így több készpénz marad a másnapi utazásra, amitől azért valljuk be tartottam egy kicsit az elmúlt két nap történései alapján. Természetesen készpénzzel történő fizetést követően hagytuk el a pénztárat. Irány a metró! Minél hamarabb érjünk haza. Ekkorra azért már szorult belém annyi tapasztalat, hogy tudjam, a "minél hamarabb" kifejezés csupán csak költői szófordulat, úgyhogy már a birtokomban volt két doboz hűtött Birra Moretti, aminek elfogyasztásába azonnal bele is kezdtem. Fő a nyugalom. Nagyon optimistára ihattam magam, mert a metrón megint elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem bízni abban, hogy most talán pont elkapjuk a buszt hazafelé. Aha, majdnem. 47 percet vártunk. Fél óra elteltével nyilvánosan idegösszeomlást kaptam. Feleségem diszkréten hátralépett és őszintén bízott abban, hogy nincs a közelünkben magyar, aki értené amit mondok. Szerencsére nem volt. Viszont meleg az igen. Nem is kicsit, még este kilenc után is 26-27 fok volt. Megtörténik a csoda, megérkezik a busz, körülbelül 16 fokra klímázva. Ültünk a buszon, zötykölődtünk a forgalomban, küzdöttünk a hősokkal, rajtam pedig hisztérikus röhögés lett úrrá. 

A szállásra megérkezve, mintha minden átok hirtelen megtört volna. Azt leszámítva, hogy este tíz után érkeztünk meg, minden úgy alakult, ahogy első nap is kellett volna. Szép este, jó levegő, finom kaja, egy üveg bor. Kissé fáradtan és illumináltan még megegyeztünk abban, hogy másnap korán kelünk és indulunk, mert inkább a reptéren dekkolunk két órát feleslegesen, minthogy valamelyik busz ablakából integessünk az éppen felszálló repülőnknek. Fáradtan, de elégedetten hajtottuk álomra a fejünket.

Reggel hétkor felpattantunk, egy óra alatt összepakoltunk, kitakarítottuk a szállást, leadtuk a kulcsot és elindultunk a buszmegállóba. Röhögve és fél lábon vártuk ki azt a 35 percet, amíg megérkezett a fostartály. A metróval gyorsan beszáguldottunk a központi pályaudvarig. Betoltunk egy finom reggelit, aztán, mint tapasztalt római turisták, úgy vettünk transfer buszra jegyet, hogy elsőkként szálltunk fel. A repülőtéren még kiporcióztuk a megmaradt eurónkat, vettünk egy újságot, ettünk egy finom pizzát és vártuk a gépet. A beszállásnál elkezdtem keresni a személyigazolványomat és ahogy matattam az irattartóban, rám tört a felismerés. Direkt azt a tartót hoztam el, amit már nem használok, hogy ne legyen nálam minden kártya, blokk és névjegy. Igen ám, de ez az az irattartó, amiben a le nem adott, viszont már lejárt bankkártyámat is tartom. Rezzenéstelen tekintettel csúsztattam vissza a tokot a zsebembe, és adtam egy csókot a feleségemnek.

Amint hazaértünk, autóba pattantunk és bosszútól fűtve elmentünk a Buffalo Étterembe, enni két akkora steaket, hogy még az asztalról is lelógott.