Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki bizonyos vitákban, vagy élethelyzetekben úgy érzi, nem erre a világra, vagy nem ebbe a társadalomba való. Persze, én is sokszor csinálok orbitális baromságokat és nekem is vannak hülye meglátásaim, de mostanában egyre inkább úgy látom, hogy kollektíven kezeljük rosszul a mindannyiunkat érintő problémákat. Nem vagyok pszichológus, nem végeztem kutatásokat a témában, de mégis meggyőződésem, hogy legtöbbször a bináris gondolkodás hátráltat minket az együttműködésben. Sajnos az utóbbi időben egyre több olyan esemény zajlik, amelyek tökéletes példákat szülnek.

Itt van például Tarlós István ámokfutása a biciklisek ellen. Azt ugye tudjuk, hogy ha bármilyen fórumon előkerül az autósok, motorosok és biciklisek közötti ellentét akkor a hozzászólásokban a kultúra azonnal kicsapja a biztosítékot. De mi ennek az alapja? Leginkább az, hogy az ilyen vitákban legtöbbször olyan érvek hangzanak el, hogy “mert minden biciklis egy idióta paraszt” és “minden autós egy beképzelt bunkó”. A motorosok meg ugye vandálok és úgy általában, a kétkerekűek sosem tartják be a szabályokat. A lényeg, hogy legyen egy tábor amelyiket utálni lehet. Az fel sem merül opcióként, hogy nem általánosítunk és nevezünk ki egy adott csoportot kollektívan taigetosz pozitívnak. Itt olyan nem történhet meg. Minden fekete és fehér. Én pedig ha megfeszülök sem értem ezt a felfogást. Több tízezer kilométert megyek évente autóval és időjárástól függően, de legalább kétezret bringával is letekerek. Sőt, régen aktívan motoroztam is. Érdekes módon autóban sosem éreztem azt, hogy minden öngyilkosjelölt hülye bringás elém akarna ugrani, vagy két keréken közlekedve, hogy minden autós engem akar elgázolni, kivégezni. Akkor most lehet, hogy én vagyok a hülye?

Nem lehet, hogy inkább az a megoldás, hogy kihúzzuk a seggünkből a fejünket és odafigyelünk egymásra az utakon, függetlenül attól, hogy autóban, biciklin, vagy éppen csattogós lepkén ülünk?

A másik, sajnos mostanában túlzottan is aktuális táptalaja a jelenségnek, a migráns helyzet. Most ne menjünk bele abba, hogy mi átlagemberek mennyire tudjuk helyesen megítélni ennek a biztonságpolitikai kockázatát. Az teljesen természetes, hogy a közelmúltban történt terrorcselekmények fényében féltjük az országunkat, családunkat, féltjük saját magunkat. De ettől függetlenül meg kell értenünk, hogy nem minden bevándorló azért jön, hogy elrabolja és megerőszakolja az asszonyainkat és felgyújtsa a templomokat. Ugyanakkor az sem fedi az igazságot, hogy minden bevándorló csak áldozat és azért jön, hogy tisztességesen éljen és dolgozzon Európában. Ha valahol véletlenül bekapcsolódom egy migránsokkal kapcsolatos beszélgetésbe, akkor nagyon hamar egyedül találom magam a társaságban. Ha nem jelentem ki egyértelműen, hogy minden menekültet le kéne lőni, vagy éppen mindegyiket be kéne fogadni, sőt és még a dédunokáikat is felnevelni, akkor én egy hülye és naiv vagyok. Akárhogy próbálom, egyszerűen nem vagyok képes ennyire feketén-fehéren látni a dolgokat. Igenis van olyan bevándorló, akit az országhatár közelébe se engednék, és van olyan, akivel szívesen elbeszélgetnék órákon keresztül és semmi bajom nem lenne, ha itt akarna letelepedni nálunk. Tehát mindkét tábort megértem valamennyire, de egyik mellett sem tudok teljes határozottsággal kiállni. A vasárnapi zárva tartás körüli vitát - a fentiek fényében - szinte már említeni is felesleges.

Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet az ok. Talán nem merünk gondolkodni, csak szeretnénk az egyszerűbb utat választani és beállni két tábor közül valamelyikbe? Lehet, hogy nem merünk úgy véleményt nyilvánítani, hogy tudjuk kisebbséget fogunk vele alkotni? Félünk attól, hogy akár egy percre is bele kell képzelni magunkat a másik helyébe? Rettegünk attól, hogy esetleg be kell ismernünk a saját hibáinkat? Vagy egy nagy összeesküvés elmélet az egész és a vallásra és az iskolai tanulmányokra vezethető vissza ez a gondolkodásmód, amit akarva-akaratlanul belénk nevelnek? Hiszen fenntartások nélkül kénytelenek vagyunk elhinni és alkalmazni gondolatokat, amiket másoktól hallunk?

Nem tudom pontosan, de szeretek ezen gondolkodni és szeretek erről vitatkozni. De még jobban szeretnék, ha tudatosan eljutnánk arra a szintre, hogy egy közösségi vitában nem a személyeskedés és az észérvek nélküli fröcsögés lenne a mérvadó. Bízom benne, hogy egyszer úgy gondolunk majd a közösségen belüli vitára, mint egy olyan intézményre, ahol az emberek elmondják saját véleményüket, gondolataikat, átgondolják a hallottakat, meggondolják azokat, és csak ezután válaszolnak és alkotnak ellenvéleményt. Szeretnék hinni benne, hogy egyszer az átlagpolgár is megtanul különbséget tenni vita és veszekedés között. Annál is inkább, mert a közösségi média korlátlan felületet biztosít a véleménynyilvánításnak.

És ha már eljutottunk a közösségi médiáig, akkor ne rohanjunk tovább szó nélkül, ugyanis naponta fenyeget minket egy nagyon is valós veszély, ami sokszor csak simán idegesítő, de a valódi kockázatát csak ritkán gondoljuk át. Szinte mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki az összes álhír, vagy radikális portál bejegyzését megosztja, függetlenül annak igazságtartalmától. Elolvassák és fenntartások nélkül elhiszik, hogy a csokitól lefogyhatnak, a narancslétől pedig bárki kigyógyulhat a rákból. Nem baj, ha teljesen valótlan híreket kapunk sosem volt háborúkról, vagy kínzásokról. Ezek a cikkek egyszerűen csak terjednek és minden napra jut egy "ami felrobbantotta az internetet." Lusták vagyunk utánanézni az információknak, mintha a tények unalmasak lennének, főleg akkor ha nem tudunk azonosulni velük. Olyan ez, mintha viszolyognánk annak a lehetőségétől, hogy valamit objektívan lássunk. Ez különösen veszélyes a mostani kiélezett helyzetben, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy indulatokkal tűzdelve minden sokkal könnyebben jut el az emberek tudatáig. Ez pedig még soha nem vezetett jóra.

Utópia talán, hogy egyszer befogadóak leszünk az újra és egymással szemben is? Az én jövőmben az emberek tudatosak, közösségekben élnek, felelős döntéseket hoznak, felelősséget vállalnak egymásért, elemzik az információkat és logikusan gondolkodnak.

És a tiédben?